Pataki Anna amerikai élményeiből oszt meg veletek párat fogadjátok szeretettel...

Egy év Portlandben

Tavaly nyáron lehetőségem került arra, hogy kiutazzak Amerikába és ott folytassam egyetemi tanulmányaimat, illetve az atlétikát. Mindezt csapattársamnak, és jó barátnőmnek, Weiler Virágnak köszönhetem, aki korábban kint töltött másfél évet a University of Portlanden (UP). Virág ajánlott engem az ottani edzőnek, Ian Solofnak, aki felvette velem a kapcsolatot és sportösztöndíjat ajánlott a UP-n. Sokat gondolkoztam a válaszon, de végül elfogadtam az ajánlatot. Most határozottan állíthatom, hogy életem egyik legjobb döntése volt ez!

Mindig is érdekelt Amerika, kíváncsi voltam milyen ott az élet, hogyan élnek az emberek, milyenek az ételek, hogyan edzenek ott az atléták, de csak gondolataim voltak róla. Nehéz volt elhinni, hogy nekem is lehetőségem van bepillantani az ottani mindennapokba. Virág sokat mesélt az ő élményeiről, tapasztalatairól és egyre jobban azt éreztem, hogy ezt én is át szeretném élni.

2019 augusztus végén utaztam ki Portlandbe, Oregon államba. Az első hetekben rengeteg meglepetés ért. A University of Portland egy magán egyetem, viszonylag kis kampusszal, körülbelül 4000 hallgatóval. A tanítási órák kis létszámban történnek, 20-30 fős csoportokban. Véleményem szerint ez a megoldás könnyebb mintha egy 800 fős előadóba kellene figyelnem másfél órán keresztül. Sokkal könnyebben ki lehet alakítani professzor-hallgató viszonyt kis létszám esetén. Amit még észrevettem rögtön az első napokban, hogy a professzorok nagyon segítőkészek, barátságosak, addig magyaráznak egy dolgot, míg a hallgató meg nem érti. Ez a mentalitás igazából az összes amerikai emberre elmondható, nyitottak, nem esik nehezükre segíteni, nem panaszkodnak, élvezik az életet.

Persze amit a legizgatottabban vártam az volt, hogy megismerhessem a csapatot, edzőket, edzéseket. Virágtól tudtam, hogy az egyetemnek viszonylag nagy Cross Country és Track csapata van, a lányok körülbelül 30-an, a fiúk pedig 36-an vannak. Az első napon találkoztam az összes lánnyal, nagyon aranyosak voltak, mindenki bemutatkozott és felajánlotta segítségét bármivel kapcsolatban. Majd az edzőkkel is megismerkedtem, a csapat Head Coach-a Ian Solof és rajta kívül még két Assistens Coach foglalkozik a lánycsapattal, Jack Mullaney és Emma Abrahamson. Az első napoktól kezdve alig vártam, hogy megkezdjem a felkészülést az őszi szezonra. Emlékszem az elején nagyon szokatlan volt ilyen nagy létszámban edzeni, mivel itthon legtöbbször egyedül edzettem vagy néha ketten, maximum hárman. Nekem viszont ez a csoportos edzés egyfajta motivációt ad; sokkal szívesebben fut az ember, ha látja, hogy a csapattársai is tele energiával futnak mellette. A heti edzésterv egyébként összességében hasonlít ahhoz, amit otthon csináltam edzőmmel, Kárai Kazi Bácsival; hétfőn, szerdán könnyű futás, kedden, pénteken résztáv, csütörtökön egy hosszabb egyenletes futás, szombaton pihenőnap vagy nagyon könnyű futás, vasárnap hosszú futás. Hétfőnként és szerdánként futás után csoportos futóiskola és erősítés következik. Akkor szoktam igazán értékelni, hogy ekkora csapatban edzek. Én hajlamos vagyok kihagyni ezt a részét az edzésnek ha egyedül vagyok, viszont kint mivel kötelező és együtt csináljuk mindig vidáman, egymást motiválva csináljuk a feladatokat. Az edzés utáni regenerációról sem szabad megfeledkezni! Az egyetemnek van egy training roomja ahol számos masszőr, gyógytornász, terapeuta foglalkozik a sportolókkal. Bármi panasszal fordulhatunk hozzájuk és rögtön ellátnak minket. Továbbá egy jégkádat és más regenerálódást segítő felszerelést is igénybe lehet venni. Mindemellett a kampuszon található egy rekreációs centrum is, ahol futópadok, elliptikus trénerek szobabiciklik és más gépek állnak a sportolni vágyók rendelkezésére. Ezeket az egyetem összes hallgatója használhatja.

Az őszi szezonban a mezei versenyekre készültem a csapattal. Amerikában az egyetemi mezei futóversenyeknek nagyon nagy hírük van. Videókon láttam, hogy több százan is versenyeznek egyszerre, az elején kicsit tartottam is tőle mert én itthon maximum 25-30 fős mezőnyben versenyeztem. Izgalom volt bennem, nem tudtam, hogy fogom-e bírni csinálni az edzéseket és a tanulást egyszerre. Meg kellett szokni, hogy az összes tárgyam angolul hallgatom, de szerencsére ebbe hamar belerázódtam. Az edzések is jól mentek, korábban a nyáron volt egy komolyabb sérülésem és 2 hónap kényszerpihenőt kellett tartanom, de szerencsére szeptemberben teljes erőbedobással tudtam készülni a versenyekre. Ami nagyon tetszett, hogy egy-egy résztávnál több kisebb csoportra lettünk osztva képességünk alapján és mikor az egyik csapat erősen futott a többiek kiabáltak, hogy: „Gyerünk lányok, szép munka”. Itt mindenki a csapatért edz, hiába egyéni sport az atlétika, a mezeiken a csapat eredménye számít.

Nagy izgalommal indultam el az első mezei versenyemen. Nem tudtam mi is lenne a jó taktika ekkora mezőnyben ezért Ian-től kértem tanácsot. Ő azt javasolta, hogy figyeljek nagyon a rajtnál, nehogy fellökjenek és utána ahogy érzem mindig fussak egy bollyal. Emlékszem azon a versenyen túl óvatosan kezdtem és a végére még maradt bennem energia, de összességében elég jó helyen végeztem. A csapatból én értem be elsőnek, amin meg is lepődtem. Ian is meg volt velem elégedve és ezek után minden versenyen az első sorba állított. Az egyik legmeghatározóbb verseny ebben a szezonban a NCAA West Regional Championship volt. Ekkorra már elég jól belerázódtam a versenyzésbe, tudtam, hogy kell kezdeni és hogy versenyeznek a többiek. Jónak éreztem a pályát is és az iramot is. A csapat összességében a 6. helyen végzett, ami nem volt elég tovább jutni a Nationals-re, viszont én egyéniben a 9. helyen végeztem, és ezzel sikerült kvalifikálnom magam az ország legnagyobb versenyére. Ott akkor el sem hittem, hogy ez velem történik. A lányok ugyan úgy örültek a sikeremnek, mint és izgatottan várták, hogy szurkolhassanak nekem. Nem volt sok időm pihenni, egy hétre rá már következett is az NCAA National Chamiponship. Az időjárási körülmények nem voltak valami kedvezőek, hatalmas szél volt, eső, hideg. A pálya egyébként tetszett, általában golfpályákon rendezik a mezeiket, de ez tipikus cross country pálya volt. Nagyon furcsa volt, hogy a csapatom nélkül állok rajthoz, az én boxomban egyedül álltam, nem volt csapatkiáltás sem. Tudtam viszont, hogy a lányok otthon izgatottan nézik az élő közvetítést, úgyhogy kicsit úgy éreztem mintha velem lennének. Végül az 57. helyen értem célba a 254 versenyző közül. Igazából meg voltam elégedve az eredménnyel, viszont éreztem, hogy a táv közepe fele fáradok, merevek a lábaim nem mentem olyan jól, mint egy héttel korábban. Összességében az őszi szemesztert eredményesen zártam, Ian nagyon meg volt elégedve velem és izgatottan várta a fedettpályás szezonra való felkészülést is. Én lettem ennek a félévnek a leginspirálóbb atlétája. November végével véget ért a tanítás és a versenyszezon is, úgyhogy három hetet otthon tudtam tölteni. Nagyon jó volt újra látni a családomat, ismerőseimet, már vágytam haza. A legjobban szerintem az otthoni ételek hiányoztak. A három hét otthon töltött idő után úgy éreztem, nem szívesen megyek vissza. Nehéz volt újra elköszönni a barátoktól, ismerősöktől, családomtól, ugyanakkor vártam, hogy újra a lányokkal futhassak.

A második félévben szoktam bele igazán az ottani életbe. Sokkal könnyebben ment minden, tudtam mire számíthatok, nem voltak újdonságok, ismertem a csapatot, a professzorokat az egyetemen. Ahogy mindenki visszajött a téli szünetről megkezdtük a felkészülést a fedettpályás szezonra. Nagyon nagy segítségemre volt az egyik lány, Stella, aki az őszi félévben sérült volt, nem edzett velünk, viszont a tavaszi félévben már ő is tudott velünk futni. Stella olyan idős, mint én, hasonló eredményekkel, úgyhogy szinte az összes edzést együtt csináltuk, aminek nagyon örültem. Ian is látta rajtunk, hogy mi jó páros vagyunk együtt. Néha Stellának voltak jobb napjai, akkor ő húzott a résztávoknál, volt, hogy nekem ment jobban aznap az edzés, akkor én vezettem. Akkor éreztem igazán mennyit is számít, ha van egy partner, akivel együtt tudsz futni. Stellával a fedettpályás szezont végig együtt versenyeztük, ugyanazokat a számokat futottuk. Minden verseny Seattle-ben, a University of Washington pályáján volt megrendezve. Ott egy kör körülbelül 300 méter, ami nagyon furcsa volt számomra az első versenyen. 3000 métert futottam ott először, verseny közben egyáltalán nem tudtam követni hol is tartok. Egyébként a fedettpályás versenyek is nagyon hangulatosak. Rengetegen vannak a csarnokban, az edzők és csapattársak hangosan buzdítják a versenyzőket, nagyon nagy a hangzavar. Az nagyon tetszett, hogy itt a nőknél is van 5000 méter, nem csak 3000, ami nekem kedvezett. Mindkét számban ebben a szezonban sikerült egyéni csúcsot futni. 3000 méteren 9:20.15-re, míg 5 km-en 16:16.3-ra javítottam eredményemet. Számomra az 5000 méter volt nagy meglepetés. Abban reménykedtem, hogy egyénit fogok futni, mert jó formában éreztem magam, de hogy sikerül 16:20 alatt futnom azt nem gondoltam volna. Nagyon sok segítséget kaptam a lányoktól, akik verseny közben végig szurkoltak. Összességében a második a félévet is sikeresen zártam, mind a sport, mind a tanulás terén. Sajnos a kinti szezont Amerikában sem tarthatták meg, pedig a fő verseny a 10 km lett volna.

A vírus miatt a tervezettnél korábban kellett hazajönnöm, amit egy kicsit bánok mert ebben a félévben nagyon megszerettem kint mindent. Nagyon sokat kaptam az egyetemtől, sport terén és tanulás terén is. Megismerhettem a világ különböző kultúráit, hiszen a világ minden részéről tanulnak a UP-n. Külön az international studenteknek volt, hogy szerveztek programokat és ott megismerkedtem britekkel, franciákkal, hollandokkal, macedónokkal, horvátokkal, dánokkal, japánokkal, kínaiakkal, koreaiakkal, mexikóiakkal, németekkel, oroszokkal. Életre szóló barátságokat alakítottam ki. Amikor a hazautazásra került sor fájó szívvel hagytam el Portlandet. Nyilván hiányzott a családom, de nem éreztem azt a honvágyat, amit első félévben. Egy második családot kaptam, olyan emberekkel, akikben bízhatok, támogatnak, örülnek a sikereimnek.

Még kicsit most is nehéz felfogni, hogy ez velem is megtörtént, és ha másoknak is adódik egy ilyen lehetőség én azt javaslom ne habozzon, fogadja el! Ez az egy év nagyon sokat adott számomra, ugyanakkor kihívások elé is állított. Ennyi időt, ilyen messze még nem töltöttem szeretteimtől, meg kellett tanulnom egyedül kezelni a dolgokat egy idegen nyelven. Sokan mondják, hogy akkor válik igazán izgalmassá az élet, ha ez ember kilép a komfortzónájából. Ez a kaland ennek maximálisan eleget tesz. Ebben az egy évben sikerült 8 államba eljutnom. Amerika hatalmas ország, már-már túl nagy, viszont a jövőben mindenképpen szeretnék újra ellátogatni és megismerni a többi részét is.

    Pataki Anna